Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. rész 3/2

2011.11.02

Nem tudom mennyi ideje lehettünk úton, amikor egy kisebb tisztásra bukkantunk. Kísérteties hely volt, túl kísérteties. Látta valaki az Ideglelés c. filmet? A fára felkötözött 'woodoo babákkal'? Na ez is valami hasonló látvány volt, igaz nem babákkal, hanem valami furcsa, fémből készült hordók lógtak az ágakon.

-Biztos van rá valamilyen ésszerű magyarázat!-próbált nyugtatni Rob.

-hát hogyne...

-akkor is muszáj továbbmennünk!

-nehogy azt hidd, hogy egy pillanatnál többet is itt akarok tölteni.

Hogy jó ötlet volt e továbbállni? Nem biztos. Alig tettünk meg néhány métert, egy másik, nagyobb tisztás terült el előttünk, közepén egy romos házzal.

-Na végre valami...

-Mi?

-Egy ház?!-tárta szét a karjait a férfi.

-Én biztos, hogy nem megyek be!

-Lexie!

-láttál már horrorfilmeket?

-azok csak filmek..

-ezt mond a texas-i láncfűrészes áldozatainak.

-Bemegyek, körülnézek.. oké?

-Ne! -kaptam a keze után.

-Nem lesz baj!

Rob elindult a házikó felé, lassú, kimért léptekkel.

Már az ajtó nyikorgásától is a hideg rázott ki, abba bele se mertem gondolni, hogy odabent mi lehet. Pár pillanat múlva ordítás szűrödött ki a falak mögül. Robert ordított. Inkább sikított, abban a helyzetben képtelen lettem volna megkülönböztetni. Kisvártatva feltűnt az ajtóban. Az arca eltorzult. Felém rohant. Én is futni akartam, de a félelemtől megbénultak az izmaim. Már felkészültem a legrosszabbra, amikor mellém vágódott.

-Lexieeee!-hörgött.

-Mi az? Mi volt bent?????

-Sheeemmiiiiiiiiiiihhhh..-váltott eltorzított hangról vihogásba.

Egy másodpercre kihagyott a lélegzetem, aztán a rettegés helyét a mérhetetlen düh váltotta fel. Ő is tudta, mennyire felhúzott, így jóval messzebb gurult tőlem, olyan távolságba, hogy se ütni, se rúgni ne tudjam.

-r.hadj meg!-sziszegtem.

-Istenem..-vihogott szünet nélkül-fal.. fehér.. voltál... jhaj.. te jó ég...-fogta a hasát.

-be lehet fejezni...-mordultam rá, összeszedtem egy marék havat és a képébe vágtam.

-Húh.. ez jó volt...

-marhára..

-amúgy tényleg nincs bent semmi.. csak egy ótvar kandalló, meg egy kopott matrac..

-ne szólj hozzám!

-ha meggondolnád magad, bent leszek... befűtök.. szóval.. csak gondold át.

Addig álljál fél lábon-puffogtam magamban.

A hideg és a fájdalom legyőzte az önérzetemet. Megadva magam bementem a kunyhóba. Meleg volt és félhomály. Ki gondolta volna, hogy egy elhagyatott kis viskó ilyen otthonos is tud lenni. Persze ehhez kellenek külső körülmények is.

-Mit csinálsz?

Rob egy nagyobb doboz mellett térdelt és piszkált valamit.

-Ez régen rádió lehetett...

-Még működik?

-Arra szeretnék rájönni.

Mivel Robertet lekötötte a masina, én jobbnak láttam, ha megnézem a vállam. Azonban nem jutottam sokra, mert már az overall levétele is nehézkes volt.

-Miért nem szóltál?-termett előttem  hirtelen-segítek.

Pont ezt nem akartam. Rob és én és... nem!

-Hagyd! Inkább csináld meg valahogy azt a vackot..

-Előbb nézzük meg a vállad.

Nem volt mit tenni, hagytam, hogy segítsen.

Óvatosan levette az overall felső részét, majd a derekamon megkötötte. Azután a pulcsi következett, majd az alatta lévő hőmegtartós póló. Nehéz lett volna megmondani, ki jött jobban zavarba.

-Hát ez elég csúnyán néz ki..

-Fáj is rendesen.

-Elhiszem. Nem lenne jobb, ha levennéd...

-NEM!-vágtam rá.

-a pántot...-fejezte be.

-Ehm.. ja.. lehet...

 Ezt már rám bízta, s ezért én kimondhatatlanul hálás voltam.

-mit fogunk csinálni?

-nem tudom...

-jah.. oké..

 -Először is keresek valamit a válladra.

-Nem kell! Túlélem!

-Akkora pukli lesz rajta, hogy mozdítani se bíros majd.

Pár perc alatt Rob kényelmes fekhelyet készített az ütött -kopott ágyból. Jól kirázta a takarót és a matracot is rendberakta. Ráterítette a vészhelyzet esetére bekészített hálózsákokat. Párnaként az én pulcsim, takaróként az övé funkcionált.

Aztán elkészült a borogatás is, egy hóval átnedvesített ruha. Sikerült megtalálnom a kényelmes pózt, így nem fájt annyira a vállam. Figyeltem, ahogy a srác a rádiót babrálja.

-Alakul?-érdeklődtem.

.Nehezen.

-Mi baja?

-Svájci.. én meg lengyel vagyok..

-Uhh.. áthidalhatatlan nemzetközi ellentétek..-nevettem.

-Már az összecsapáson töröm a fejem.

-Lerohanod szegény rádiót?

-Az sem kizárt.

Halkan kuncogtam. A nevetés rossz ötletnek bizonyult, amit a testembe nyilaló fájdalom erősített meg.

A hosszú csendben eszembe jutott Vitaly, s hogy velük mi lehet. Saját esetemből kiindulva szőrnyű képek villantak be. Az izmaim megfeszültek a vízió láttán, s hiába volt akaratlan, a vállam ugyanúgy sajgott.

Úgy döntöttem, inkább nem gondolok semmire. Vitaly orosz, nem újdonság neki a zord vadon. Inkább Brunot kéne féltenem. De újra emlékeztetem magam ,ez nem a töprengés ideje.

Helyette saccperkb megszámoltam hány gerenda alkotja a házat. 50felé meguntam és a szemben lévő sarok lakóját, a serényen tüsténkedő pókót néztem. A tűz rávetülő fényében kétszer nagyobbnak tűnt az árnyéka, mint normál esetben.

Kétség sem férhet hozzá, hogy szenvedtem, azt már nem tudom, hogy mennyire látványosan. Na nem a fájdalomtól, az unalom akart végezni velem.

Megpróbáltam felülni, de esélytelen volt.

-Valami baj van?-vette észre Rob a kínlódásomat.

-Csak unatkozom.

-Tudsz svájciul?

-Ehm.. Svájcban franciául beszélnek.. meg talán németül.. és néhol olaszul...

-Tényleg?

-Nem tűnt fel?

Megrázta a fejét.

-mindegy.. ez meghalt... vége..

-egy perces néma csend?

-mehet...

-ég veled!

-Béke poraira..-szólalt meg Rob is, mikor letelt a perc.

Leült az ágyam szélére. Túl közel. Nem néztem rá, de ő  se rám. Hirtelen egyszerre szólaltunk meg, egyszere kezdtünk bele a semmibe. Elhallgattunk.

Szó nélkül levette a vállamról a ruhát és kiment, hogy újra 'bevizezze'.

-Nem hanyagolhatnánk egy kicsit ezt a havas borogatás témát?

-Fázol?

-Aha..

-Hozok még fát a tűzre...

-Ne! Mármint.. ne.. ne menj el..

-Csak ide megyek a viskó elé.. Lexie, nincs itt senki.. rajtunk kívül..

Nem válaszoltam.

-Meg fogunk a végén fagyni.. két perc, oké?

-Kettő...

-Kettő!

Betartotta a szavát, ennek ellenére is jó nagy kupac fával tért vissza. S némi hóval a sisakján.

-Ne gyere ide..-figyelmeztettem.-mert.. véged..

-Csak nem félsz egy kis hótól?

-Próbáld ki!

Levett egy kisebb adagot az overállról és leült az ágyra. Megvárta, míg kissé megolvad és végigsimította a karom. Talán ez volt az a pont, ahol megadtam magam és ezzel ő is tisztában volt...

 

-folyt.köv.-